|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 8 találat | lapozás: 1-8 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Diószeghy László 2003. február 22.75 éve született dr. Kovács Sándor muzeológus /Sepsiszentkirály, 1928. febr. 20. - Sepsiszentgyörgy, 1984. febr. 26./, a biológiai tudományok doktora, aki 1961-től a Székely Nemzeti Múzeum /Sepsiszentgyörgy/ természettudományi részlegének első szakmuzeológusa lett. A múzeum ásvány- és kőzettani anyagának revideálására 1964-ben dr. Balogh Ernő egyetemi tanárt és Kónya Ádámot, később, 1969-ben pedig Mészáros Miklós kolozsvári geológust kérte fel. 1948-ban sikerült a múzeumba szállítani az Arad megyei Borosjenőről Diószeghy László már 1931-ben a múzeumnak adományozott lepkegyűjteményét, mely több mint 25 000 példányt foglalt magában. Dr. Kovács Sándor az új leltári jegyzék összeállításával párhuzamosan tudományos kutatómunkát is folytatott. 1981-ben Brassóban tartották az Európai Nemzetközi Paleontológiai Kongresszust. A szervezők dr. Kovács Sándort kérték fel A jégkorszak és állatvilága című kiállítás megrendezésére. Dr. Kovács Sándor tagja volt a Kovászna megyei környezetvédelmi bizottságnak. Ő állította össze elsőként a megye védett területeinek, növény- és állatfajainak, évszázados fáinak és dendrológiai parkjainak listáját. Többévi kutató- és megfigyelő munkát sűrített a részletes Rétyi Nyír-monográfiatanulmányba, ezzel a Rétyi Nyír fölkerült a védett területek országos listájára. Korai halálával nagy veszteség érte az erdélyi magyar tudományos társadalmat. /Kocs Irén muzeológus: 75 éve született dr. Kovács Sándor. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 22./2004. október 27.Dr. Bezerédj Zoltán Kölnben élő, magyar származású író 1993-ban Bezerédj Alapítvány létrehozását határozta el. Az alapítvány évente, az 1956-os nemzeti ünnep alkalmakor díjat/ösztöndíjat adományoz a magyarországi és határon túl élő magyar művészeti és tudományos élet kiválóságainak. Idén a kitüntetettek: a Zurgó Együttes, a Balkan Fanatik Együttes és Diószeghy László koreográfus. A Budapesten alakult Zurgó Együttes célja – immár tíz éve – a csángók kultúrájának gyűjtése, bemutatása és továbbéltetése. Budapesten csángó táncházat működtetnek (havonta kétszer), fellépnek rangos magyarországi és európai rendezvényeken, fesztiválokon. Elviszik a csángók művészetét a nagyvilágba is. Gyakran jelen vannak Moldvában, a gyűjtőutak mellett 2001 óta a somoskai tábor állandó szereplői. Új, önálló lemezüket – Szíve járását hallod az időnek – novemberben mutatják be Budapesten. A lemez Petrás Mária moldvai csángó énekes, iparművész és Fábri Géza kobzos előadóművész közreműködésével készült. Az együttes vezetője, alapító tagja Nagy Bercel. /Guther M. Ilona: Bezerédj-díj 2004. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./2007. szeptember 24.Szeptember 22-én Borosjenőn a város két nagy fiára emlékeztek: dr. Balogh Ernő (1880–1953) sebészorvosra, egykori kórházigazgatóra és Diószeghy László (1872–1942) festőművészre, aki lepkegyűjtőként is igen jelentős. Nem itt születettek, életük nagyobbik és meghatározó részét Borosjenőn töltötték, munkásságuk itt teljesedett ki, és mindketten itt is nyugszanak. A néhány esztendeje felépült kicsiny református templomban zajlott az ünnepség. Dr. Vajda Sándor, a helyi EMKE elnöke üdvözölte a vendégeket. A polgármester megígérte: kezdeményezi, hogy nevezzenek el utcát Borosjenőn dr. Balogh Ernőről és Diószeghy Lászlóról. Horváth Levente alprefektus a példamutató elődök emléke ébrentartásának fontosságát hangsúlyozta, dr. Ötvös László egyháztörténész, irodalmár a Balogh család három nemzedékéről szólt (dr. Balogh Ernő édesapjáról, a teológus professzor Ferencről írta annak idején doktori disszertációját), és egy példányt adományozott a borosjenői református egyháznak az általa hasonmás kiadásban megjelentetett Vizsolyi Bibliából. Karczagi Sándor ny. református tiszteletes, aki hosszú ideig szolgált Borosjenőn és mindkét ünnepeltet közelről ismerte, a hozzájuk fűződő emlékeket elevenítette fel. Jakobovits Miklós festőművész Diószeghy festményeiről szólt. Kocs Irén sepsiszentgyörgyi múzeológus érdekes adatokat szolgáltatott a lepkegyűjtő Diószeghyről. (Életében több mint 40 ezer lepkét gyűjtött, új fajokat írt le, gyűjteményének jelentős részét a sepsiszentgyörgyi Székely Múzeumra hagyta.) Miután leleplezték a templom falán az emléktáblát, a résztvevők megkoszorúzták a temetőben dr. Balogh és Diószeghy sírját, a résztvevők a helyi parókián megtekinthettek két kiállítást Diószeghy festményeiből és dr. Balogh Ernő írásaiból. /Jámbor Gyula: Utcát neveznek el Borosjenőn dr. Balogh Ernőről és Diószeghy Lászlóról. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 24./2013. május 25.II. Aradi Magyar Könyvnapok – Könyvbemutatók és irodalmi körök seregszemléje a második naponA kopasz várostól Borossebesen át Tóth Árpádig Csütörtökön délután a Jelen Ház nagytermében sokan voltak kíváncsiak Pongrácz P. Mária A kopasz város című könyvének bemutatójára, és a szerzőre egyaránt. Az írónő azonban nem tudott jelen lenni az eseményen. Kötetét – mely az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában jelent meg – Jámbor Gyula mutatta be. A II. Aradi Magyar Könyvnapok megnyitóján Bognár Levente alpolgármester objektív okokból nem vehetett részt, de a második napon meglátogatta a rendezvényt és köszöntötte az egybegyűlteket. „Egy ilyen rendezvény számunkra, a város számára, a magyar közösség számára nagyon fontos esemény. Bízunk benne, hogy az olvasást, a könyv szeretetét sikerül átadni a következő generációnak is. Ezek a napok a könyv szeretetéről szólnak, sok sikert kívánok a szervezőknek, hogy jövőre is találkozzunk ennek apropóján” – mondta Bognár Levente. Jámbor Gyula A kopasz város című kötettel kapcsolatban elmondta, hogy a könyv 14 novellát tartalmaz, ebből 13 tragédiával végződik, a szereplők fizikai és erkölcsi bukásával. Az egyetlen látszólagos kivétel, mely nem végződik tragédiával, az 1989-es forradalomról szóló Szerencsegolyó című írás. A kopasz város szereplőinek nincs neve, legfeljebb fantázianeveik vannak, és ez a név nélküliség még sejtelmesebbé teszi az írásokat, melyekből kiderül, hogy a múlt bűnei, mulasztásai elől nincs menekvés, vétségei alól nincs feloldozás. Az ember a gondolatai, érzelmei alapján cselekszik és reagál a világra, ilyen emberek a kötet szereplői is. A kopasz jelző a város mellett alighanem az érzelmi sivárságot hivatott érzékeltetni. „Végigolvasva a 14 novellát, semmiképp nem lehet a szerzőre azt mondani, hogy rózsaszínben látja a világot. (…) Nem mondanám, hogy Pongrácz P. Mária olyan írónő, mint amilyennek ebben a kötetben mutatkozik, ugyanis ez a könyv a tragédiák könyve. Más regényeiben, már írásaiban más arcát mutatja be a szerző” – összegezte Jámbor Gyula. Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője részleteket olvasott fel a Ködmalom című novellából, majd sorsolás útján gazdára lelt két Pongrácz P. Mária-kötet. Ezt követően egy másik könyv is terítékre került: Kiss László – Képek és szemelvények Borossebes város múltjából című könyvét az Aradi Kölcsey Egyesület jóvoltából veheti kezébe az olvasó. A jelen lévő szerzőt Jankó András, az egyesület elnöke mutatta be, majd a szerző ismertette a könyv tartalmát. Amint azt a könyv címe is sejteti, képekkel gazdagon illusztrált (150 fotó, néhány archív képeslap, térkép) kiadványról van szó: „Borossebes magyarságának és e téma iránt érdeklődőknek készült el ez a válogatás, zömmel a helyi témákat helyezve előtérbe. Kivétel a húsz kilométerre fekvő Menyháza-fürdő, amit nemcsak az egykori kisvasút emléke köt össze Borossebessel, hanem a lakosság fiatalkori élményei is” – írja a szerző az könyv előszavában. A 184 oldalas kötet anyagát Kiss László válogatta és szerkesztette, ez a könyv a Kölcsey Egyesület Fecskés könyvek sorozatának huszonnegyedik darabja. Az est második részében a környékbeli irodalmi körök seregszemléjére került sor dr. Brauch Magda „műsorvezetésével”. Első ízben a borosjenői dr. Vajda Sándor Diószeghy László festőművészről tartott vetítéssel egybekötött előadást. A Lippai Olvasókör szorgosan tevékenykedő stabil 10–15 fős csapatot tudhat magáénak, rendszeresen szerveznek szavaló- és felolvasó esteket, tanulmányi kirándulásokat. Czernák Ferenc beszélt a kör tevékenységéről, végezetül elszavalta Fejér György János Számla című költeményét. A Körösmente Irodalmi Kört Csanádi János mutatta be, céljuk megismerni, megismertetni és terjeszteni Olosz Lajos költészetét, aki Tóth Árpád után Arad vidékének a második legnagyobb költője. A kör három hölgytagja Olosz Lajos költeményeit – Futórózsák alatt, Feloldozás, Novemberi vasárnap – szavalta el. Az est utolsó fellépői, a helybéli Tóth Árpád Irodalmi Kör tagjai saját alkotásaikkal szórakoztatták a közönséget. Szavaltak: Hevesi József, Brittich Erzsébet, Regéczy Éva, Regéczy Szabina Perle (két műfordítását olvasta fel), Katona Béla, Lovász Miklós, Mester József. II. Aradi Magyar Könyvnapok második napjának rendezvényeit nagy érdeklődés övezte. Nyugati Jelen (Arad) 2014. január 24.Ismerjük meg Észak-ErdélytNegyedik turisztikai könyvét tette asztalunkra a közismert sepsiszentgyörgyi földrajztanár, turistavezető, Török Árpád. Sepsiszentgyörgy – ennek eleddig három kiadása is megjelent –, az Olt mente, a Maros völgye után most a háromszékiek számára kevésbé ismert vidékre, Észak-Erdély tájaira és Bukovinába vezet el. A szerző igyekezete nem hiábavaló: meg akarja szerettetni olvasóival azt az országrészt, amelynek lenyűgöző szépsége Európa bármely részével vetekedhet, történelmi múltjáról, a magyarság szempontjából kiemelkedően fontos és meghatározó szerepéről nem is beszélve. És éppen ez az, ami túlmutat a szokványos idegenforgalmi leírásokon, a könyv írója ugyanis tudatosan él azzal a lehetőséggel, hogy a természeti látványosságokon, a műemlékek bemutatásán túl beavasson e tartományok több évszázados történetének számunkra fontos eseményeibe, az impériumváltások okozta változások torzulásaiba, a demográfiai és művelődési jelenségeknek a mi szempontunkból rendkívül káros alakulásába. A bemutatás az Arad közelében fekvő Világos vonalától indul, a tőle északi irányban elterülő, számtalan érdekességgel bíró belső-erdélyi, partiumi és bukovinai tájegységeket öleli fel. A Bihar, Szatmár, Szilágyság, Mezőség, Szamos, Máramaros, Beszterce, Kolozs, Bukovina területi megnevezések még ismerősen csengenek a magyar olvasó fülében – de a Kőköze, Érmellék, Kővár, Avas, Tövishát, Lápos, Doboka, Hegyköz, Belényes és mások már csak azoknak hangzik ismerősen, akik esetleg bejárták azokat a tájakat, vagy tudatosan őrizni próbálják e magyar neveket. Mindez egyébként a könyv előnyére válik: olyan olvasmányélményt is nyújt az érdeklődőnek, amely vetekszik a legizgalmasabb szépirodalmi alkotással. A csángókról szóló egyik írásomban jeleztem – s persze, ezt mások is nagyon sokszor megtették –, hogy a nagyszülők még előszeretettel használják az anyanyelvüket, de az unokák már nem is akarják azt beszélni. Igaz, a csángók dicséretére legyen mondva, ők évszázadokon át megőrizték és továbbadták anyanyelvüket, az utóbbi évtizedek alatt süllyedt mélypontra az anyanyelv ismerete. Ebből az útikalauzból viszont kiolvasható: mindössze néhány évtizedre volt szükség ahhoz, hogy a bemutatott vidékek nagyobb részén szinte teljesen kivesszenek a magyar helynevek, a településnevek felcserélődjenek, az iskolák nyelvet váltsanak, s nyelvet váltsanak maguk az iskolába járók is. Magyarországi vendégeknek szoktuk mondani, jöjjenek, s hozzanak másokat is, hadd lássák, mit veszített el Magyarország. Most, e kiadvány kapcsán erdélyi magyaroknak ajánlom, olvassák el, hadd tudják meg, mit veszítettünk el mi röpke pár évtized alatt, s merre tarthat a mi szekerünk is, ha kellőképpen nem figyelünk oda. A könyv szemléletes térképekkel, rajzokkal, fényképek sokaságával hívja fel figyelmünket a számos látnivalóra, eligazítást nyújt neves személyiségek, tudományos és turisztikai értékek rengetegében is. Szatmár és Bihar valósággal ontotta a magyar művelődés és kultúra kiemelkedő személyiségeit, a bányavidék és Máramaros földi kincseit. A románok, magyarok, ruszinok, cipszerek, szlovákok és más nációk által lakott területek színes demográfiai térképe is elénk villan, de az is, hogy ezen a magyarság egyre kisebb részarányt képvisel. A szerző figyelmét viszont nem kerülték el a román kultúra számottevő értékei sem, a világörökség részeiként nyilvántartott máramarosi román fatemplomok, a szaploncai híres temető, a bukovinai kolostorok, amelyek ugyanvalóst érdekelhetnek minden idelátogató turistát, felidézi az itt született nagy román személyiségek életpályáját is. Ha nagyon derűlátóak lennénk, el tudnánk képzelni azt is, hogy a közeljövőben az arra látogatók meglepődve tapasztalják: a hivatalos román nyelven megjelölt településnevek alatt ott olvashatóak az évszázadokra visszanyúló, beszélő magyar nevek is: Nagyszalonta (itt született Arany János), Ágya (itt született Olosz Lajos költő), Borosjenő (itt élt a sepsiszentgyörgyi születésű Diószeghy László képzőművész, aki hatalmas lepkegyűjteményét a Székely Nemzeti Múzeumnak adományozta), Margitta (itt született Horváth Imre költő és Harag György színházi rendező), Ottomány (itt született Szentjóbi Szabó László költő, a jakobinus mozgalom egyik vezéralakja), Érmihályfalva (idevalósi Zelk Zoltán költő), Érsemjén (Kazinczy Ferenc író, nyelvújító és Csiha Kálmán volt református püspök szülőfaluja), Nagykároly (itt született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író), Érmindszent (Ady Endre szülőfaluja), Sződemeter (itt született Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője)… A sort folytatni lehetne és kellene, hogy igazán rádöbbenjünk értékeinkre és veszteségeinkre. Mindehhez jó segítséget nyújt ez a történelmi műnek ugyan nem nevezhető, de útikalauznál többet nyújtó alkotás! DR. PÉTER SÁNDOR Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2014. január 30.Hangosan gondolkodomÉrtékmentés A decemberi könyvbemutatók, a január közepén egymás mellé kerülő képzőművészeti kiállítások minden várakozást felülmúló közönségsikere cáfolja borúlátásomat. Van még érdeklődés, van még erő az aradi magyarságban arra, hogy megmutassa, igenis fontos számára szellemi értékeink megbecsülése és gondozása. Ha a Kamara Színház esetében már megbízható törzsközönségről beszélhetünk, ha neves hazai és anyaországi meghívottak előadásaira érdeklődők tucatjai töltik meg a termet, ha ismert és népszerű a művész, akkor azok is eljönnek a tárlatra, akik amúgy ritkábban járnak kulturális eseményekre. Hogy miért teszik? Aligha csupán csak kíváncsiságból. Még kevésbé pusztán udvariasságból. Talán azért, mert úgy érzik, hogy ott a helyük. A kulturális eseményeknek közösségformáló és -összetartó erejük van. Jó ott lenni, jó találkozni ismerősökkel, barátokkal. Jó megtekinteni, értékelni a szépet, együtt örvendeni a művésszel, az alkotóval, aki lelkiekben gazdagabbá tesz minket. És jó ezt megosztani másokkal is. És van itt még valami, ami nagyon fontos: fel tudjuk mutatni értékeinket. És aki nemcsak visszapillant, hanem „van szeme” napjaink realitásaihoz is, az a jövőben gondolkodik. És van is jövője! Mert akár a Pataky-, akár a Soós- vagy Hajós-retrospektívára, akár Ódry Mária minap megnyitott tárlatára gondolunk, meglepően sokan jelentkeztek, hogy tulajdonukban van egy-egy munka, és szívesen közreadnák, hogy más is megismerhesse. Ezért tartom dicséretesnek a Kölcsey Egyesület erőfeszítését, hogy ennek az általa is kreált szellemi pezsgésnek az egyik kovásza legyen. Mert olyan értékek felmutatására is vállalkozik, amelyeket sajnálatos módon belepte a feledés homálya. Ha csak a múlt századelőn vagy éppen a két világháború között városukban vagy a környékén alkotó festőművészekre, szobrászokra gondolunk, akkor ismét fel kell „fedeznünk” Albert Andort, Ányos Violát, Balla Frigyest, Beleznay Istvánt, Diószeghy Lászlót, Gyöngyössy Rezsőt, Iritz Sándort, Rubleczky Gézát, Sima Dezsőt, Wolff Károlyt, hogy csak azok nevét említsem, akik hirtelen az eszembe jutottak. Emberemlékezet óta nem láthattuk kiállítva alkotásaikat. Magángyűjteményekből, illetve a múzeum tulajdonából összeállna egy szép és felettébb hasznos retrospektív kiállítás anyaga. Anyaországi árveréseken jó pénzért kerül egy-egy festményük művészetszerető és persze anyagiakban se szűkölködő emberhez. Mi pedig itthon alig vagy szinte egyáltalán nem ismerjük alkotásaikat. Gyöngyössy festette például Lotz Károly vázlatai alapján a színház egykori mennyezeti freskóit, amelyeket 1890-ben Munkácsy is megcsodált. Stróbl Alajos egyik legjobb tanítványa, Albert Andor pedig Munkácsyt ábrázoló mellszobrával 1900-ban elnyerte a Képzőművészeti Társulat díját. Aradon 14 évig dolgozott. Olvastam valahol, hogy Albert Andor készítette a világháború első hősi emlékművét Magyarországon1921-ben. A Víztorony udvarán álló Teodor Ceontea mellszobron kívül Aradon csak egy magánkézben lévő munkájáról (éppen a díjazott Munkácsy-büsztről) van tudomásom. Az értékmentés a kultúra egyik örökös feladata. Örvendhetünk, hogy civilszervezeteink e felismeréstől eljutottak a cselekvésig. Puskel Péter Nyugati Jelen (Arad), 2015. október 22.Egy kutatás margójáraOlvasom Veres Valér szociológus kutatását a Kárpát-medencei magyar nemzeti identitásról, ennek alakulásáról, valamint az egység és a regionális tudat kérdésköréről. A kutatás a különböző országrészekbe szakadt magyar kisebbséget és a magyarországi magyarokat ölelte fel. Az alcímek között ilyenek találhatók: a magyarságtudat egysége és heterogenitás; a szimbolikus egység; nemzeti szimbólumok; az erdélyiek a legbüszkébbek magyarságukra; annyira nem érzik magukhoz közelinek a magyarországi magyarokat az erdélyiek; sokan „csak” erdélyiek; hazafogalom; többséghez való viszonyulás. Ezek a címek önmagukban elég sokat elárulnak. A kutatás eredményei egyáltalán nem leptek meg. Szerintem nem is kell nagyon sokat tudni, különösebben bölcsnek lenni ehhez – elég, ha az embernek nyitott szeme-füle van kapcsolataiban, kicsit ismeri a történelmet és valamennyire követi a napi eseményeket. Nekem előnyöm, hogy laktam a Partiumban, Kolozsváron és Székelyföldön is, Magyarhonban pedig több, egymástól meglehetősen messze eső helyen, és számos kapcsolatom van más országrészekbe szakadtakkal. Sok ember véleményét, reakcióit volt alkalmam megismerni. Ezek alapján nem volt újdonság számomra – többek között az sem –, hogy az erdélyiek a legbüszkébbek magyarságukra, az erdélyieknek a legerősebb a magyarságtudata. Az erdélyi magyarok leginkább a többi határon túli magyart kedvelik, a romákat és az újgazdagokat szeretik legkevésbé, majd a többségiek – románok és magyarországi magyarok – következnek. Az erdélyi magyarok a németeket jobban kedvelik, mint a magyarországiakat vagy a románokat. Előítéletesen viszonyulnak az erdélyiek a magyarországi magyarokhoz. Ez nem csak a hírhedt népszavazás következménye, bár ahhoz köthetően észrevehető egy meglehetősen nagy törés a viszonyokban, főleg a kilencvenes évek elejéhez képest. Az eredmények fogadásában nálam közrejátszott, hogy jól emlékszem, mit meséltek szüleim az anyaországiakról (ma is számosan emlegetik őket mostohaanya-országiaknak), viszonyulásukról és viselt dolgaikról 1940–44 között. Meg azt is tudom, hogyan bántak a magyarországi katonatisztek a frissen besorozott erdélyiekkel a kiképzések során. Milyen külön intézkedéseket – értsd parancsot – kellett hozniuk a kötelező magatartással, a bánásmóddal kapcsolatban. Pedig köztudott, hogy a székely katonák bizonyultak a legkötelességtudóbbaknak, fegyelmezettebbeknek, megbízhatóbbaknak. Azonban volt nekem régebbi információm is egy olyan embertől, akinek a véleményére nagyon sokat adok. Egész élete, munkássága rendkívül hitelessé teszi előttem. Kós Károlyról van szó. Ezt írta Kalotaszegen, 1911. szeptember 4-én, ergo több mint száz (!) éve: „Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. A magyarországi társadalomra sohasem számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik, ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk. De az államhatalommal másképpen vagyunk. Annak kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet.”… „De nekünk hiába beszélnek, hiába ígérnek már. Kezdünk nem hinni semmiben, ami Pestről jön, kezdünk nem hinni miniszteri nagy nemzetmentő terveknek.” Amikor írta, ugye, akkor nem volt népszavazás, kutatás stb. Tapasztalat, történelmi ismeret volt. Diószeghy László, Budapest Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. október 26.Beszélgetés dr. Vajda Sándor borosjenői ny. főorvossal„Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat” (II.) „A megmaradásunkért dolgozom” – Nagyon jelentős közösségszervező, közművelődési tevékenységedet hogyan lehet összeilleszteni a fogorvosi munkával? – Egyik nem zárja ki a másikat. Mindig volt bennem egy belső késztetés, miszerint, ha tudok valamit, azt jó megosztani az emberekkel. Lehet, hogy jó pedagógus lett volna belőlem. –Mi motivál? Miért csinálod? – A megmaradásunkért dolgozom. Olyan nagy a beolvadás. És jöttek, és jönnek páciensek, magyar nevük van, de ki sem tudják ejteni helyesen a nevüket… Tudatában vagyok annak, hogy ezt a folyamatot nem tudjuk megállítani. De tudjuk fékezni. Valahogy úgy megy az egész, mint amikor egy fazék meleg vízbe beleteszünk egy jégcsapot. Az olvadni kezd. Ezt nem tudjuk megakadályozni, de tudunk még hozzáönteni egy kis hideg vizet, hogy lassítsuk a folyamatot. 1990-ig minimálisak voltak a lehetőségeink. Utána megkerestek különböző civilszervezetektől, más eshetőségek születtek. – Melyek voltak a legfontosabbak? – Miután Kolozsváron újraalakult az EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület), és megalakult Aradon is, Borosjenőben létrehoztuk az EMKE fiókszervezetét, amelynek már 20 éve elnöke vagyok. Összejöveteleinken előadások hangzanak el a magyar irodalomról, történelemről, megünneplünk minden jeles történelmi eseményt, emléktáblát állítottunk két vértanú tábornoknak, akik kötődtek városunkhoz. Nagyszabású emlékünnepségen méltattuk Diószeghy László festőművész és Európa-hírű lepketudós, valamint dr. Balogh Ernő orvos-költő munkásságát, és emléktáblát helyeztünk el tiszteletükre a református templomban. Diószeghy Európa egyik legnagyobb lepkekutatója volt. Münchenben végezte a festő akadémiát, Holbeinnek volt tanítványa, és azért festett, hogy lepkét gyűjthessen és a lepkéket tanulmányozza. Nagyváradon megalapítottuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaságot (PBMET), amelyik nagyon sikeres, több mint 100 kötetet adtunk ki. Húsznál több előadást tartottam náluk. Foglalkozom helytörténettel, többek között bemutattam a borosjenői vár történetét, a római katolikus templomban található Barabás-festmények történetét, tanulmányt írtam a világosi Bohus családról, Leiningen-Westerburg Károlyról, a nők szerepéről a szabadságharcban, Perecsényi Nagy Lászlóról, aki Arad megye első magyar írója, újságírója volt, s ott nyugszik ő is a borosjenői temetőben stb. 2016-ban sikerült létrehoznunk egy több mint ezerkötetes magyar könyvtárat. Meghívtak Isaszegre, ahol minden évben megrendezik a történelmi napokat. Ott is több előadást tartottam. Most már állandó vendégük vagyok. Két kedvenc témám van: „A kereszthalál orvosi szemmel” és „A gyógyítás a szentírásban”. „… a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről” – Mondjál, kérlek, valamit a határon túl is elhíresült Horváth Béla szavalóversenyről! – Azért hoztuk létre, mert városunkban nincs magyar nyelvű oktatás. Már 22. alkalommal tartottuk meg. Célunk, hogy azok a gyermekek és fiatalok, akik csak szüleiktől vagy nagyszüleiktől tanultak meg magyarul, a versek segítségével megismerjék, megszeressék, megtartsák anyanyelvüket, és azt majd tovább is adják. A rendezvény nagyban hozzájárul a nemzeti identitás megtartásához, a magyar gyermekek megismerik, számon tartják egymást, keresik egymás társaságát. A szavalóversenyen részt vevő gyermekek, akik többnyire vegyes házasságból származnak, évről évre helyesebben beszélik anyanyelvüket, már egymás között is magyarul beszélnek, és nem suttogva. Tehát büszkén vállalják nemzetiségüket. Eredményként említhetjük, hogy vannak szavalóink, akik románul végezték a gimnáziumot, és magyar nyelven folytatták az egyetemi tanulmányaikat, és olyan is van, aki az elemi iskolát románul végezte, és magyar nyelvű gimnáziumba iratkozott. – Idén mikor volt a Horváth Béla szavalóverseny? – Sajnos, nem tudtuk megtartani betegségem miatt. Március végén jött a komplikáció. Tizenegy évvel ezelőtt felfedeztek a vastagbelemben egy daganatot. Akkor megműtöttek, minden rendbe jött. Soha sem gondoltam, hogy valamikor még beteg lehetek. Most tavasszal egy nagyobb erőkifejtésnél szétváltak hasamban az izmok. Sürgősségi eset volt. Borosjenőben nem tudtak megműteni, mert nem volt altatóorvosuk. Be kellett jönnöm Aradra. Itt megoperáltak. – Ki volt Horváth Béla? – Borosjenőben született, kolozsvári színész, rendező, író, kultúrember volt. Huszonnyolc éve elhunyt. Felesége, Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, Groza Péter lánya. – 2014-ben a budapesti Lánchíd Rádióban Vass István Zoltán „magányos bozótharcosnak” nevezett. Erről mi a véleményed? – Nem volt semmi támogatásunk. De a szavalóverseny minden résztvevőjének mindig tudtunk ajándékot átnyújtani. Kiharcoltuk. Mindig találtunk támogatókat. Amikor leközölték a jelzett riportot, el voltunk anyátlanodva, de végül csak sikerült továbblépni. – Hogy érzed, megbecsülték, megbecsülik a munkádat? – A múlt rendszerben azzal ismertek el, hogy vezető funkciókba neveztek ki. Megkaptam az „Egészségügy Kiváló Dolgozója” címet, a „Munka Érdemrendet”. ’90 után kitüntettek a PBMET Fényes Elek-díjával, majd megkaptam a Királyhágó-melléki Református Egyházkerülettől a Pro Partium-díjat, az aradi Szabadság-szobor Egyesület Emléklap és Emlékplakettjét, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad Megyei Szervezete „Tiszteletbeli Pedagógus” címét. 2015-ben Magyarország köztársasági elnökétől átvehettem a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést, „a szórványmagyarság megmaradása és kulturális életének gyarapítása, valamint a magyar gyermekek anyanyelvre való oktatása érdekében végzett kiemelkedő tevékenysége(m) elismeréseként”. 2017-ben szakmai és tudományos munkámat díjazva nekem ítélték a Pápai Páriz Ferenc-díjat. – Hogyan viszonyulsz a politikához? – RMDSZ-tag vagyok. Megvan a magyar állampolgárságom. Még Göncz Árpád írta alá. Nem a mostani lehetőséggel nyertem el. „… sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban” – Olvastam, hogy támogattad a borosjenői református templom újjáépítését. Igaz ez? – Azt a templomot teljesen lebontottuk, új alapokat öntöttünk, egészében új épületet emeltünk. A régit már „csak a Szentlélek tartotta”. – Voltak egyházi funkcióid is? – ’94-től ’98-ig voltam a Temesvári és Aradi Egyházmegye főgondnoka, voltam a Királyhágó-melléki Egyházkerületnek igazgató-tanácsosa, közgyűlési tag, fegyelmi bizottsági tag, az Erdélyi Református Egyház Zsinatának tagja. Most már csak presbiter vagyok. – Tőkés Lászlót ismered személyesen? – Nagyon jó viszonyban voltunk. Mivel én nem függtem tőle, mindig megmondtam neki a véleményemet. –Meghallgatta? – Vagy elfogadta, vagy nem. De amikor közös ebéd volt, elvárta, hogy szemben üljünk egymással, és elbeszélgessünk… Sokszor volt vendégünk Borosjenőben, sőt még nótázásra is tanította a társaságot. Azt mondta, azért jött hozzánk, hogy feltöltődjék. Jól érezte magát velünk. – Korunk emberének szüksége van Istenre, általában a hitre? – Feltétlenül, mert akinek hite van, könnyebben megy át a nehézségeken. Például, műtét előtt sokat számít, hogy a beteg higgyen a gyógyulásban. A felépülésben sokat számít a közös imádság, éneklés. „Létszükségletemmé vált az olvasás” – Bemutatnád-e a családodat? – 51 éve vagyunk házasok Katóval. Feleségem infektológus, osztályvezető főorvos volt. Nagyon jól megértjük egymást. Nagy segítségemre van a rendezvények szervezésében, átvállalva az adminisztratív problémákat. Nyilvántartja, értesíti, ha szükséges, felkészíti a szavalókat. Szívügyének tekinti az EMKE-rendezvények megszervezését, évekig tevékenykedett a Máltai Szeretetszolgálatban, a helyi szervezetet vezette. Sajnos nem lehetett gyermekünk… Édesapám géplakatos volt, magánúton adminisztratív jogot tanult, édesanyám háztartásbeli. Hatan voltunk testvérek; sajnos, az öcsém és a bátyám már nem élnek. –Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben? – Legszívesebben olvasok. Ha egy nap nem olvasok legalább két órát, akkor felkelek éjszaka és bepótolom. Létszükségletemmé vált az olvasás. Mindenevő vagyok. – Szereted embertársaidat? – Nagyon becsülöm az embereket. Mindig arra ügyeltem, hogy senkinek se okozzak fájdalmat, és ha valakinek fájdalma van, próbáljam megszüntetni azt. Fontosnak tartom meghallgatni az embereket. Nagyon szeretem a gyermekeket, a gyermekpácienseim is szeretettel jöttek hozzám, jól elbeszélgettem velük. –Bántottak sokat? – Nem mondhatnám. A kollégáimmal mindig jó volt a viszonyom. „… a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból” –Mennyire vonz a képzőművészet, a zene? – Festmények, szobrok és zene nélkül elképzelhetetlen a világ, és szegényebbnek érezném magam. –Félsz az időskortól? – Megbékültem, megbarátkoztam vele. Azt mondom, hogy méltósággal kell elviselni, és tudomásul kell vennünk, hogy sem fizikailag, sem pszichikailag már nem vagyunk 20-25 évesek. – Gazdag ember vagy? Nem elsősorban az anyagiakra gondolok. – Hálás lehetek a Teremtőnek, hogy el tudtam érni azt a lehetőséget, hogy megfelelő életvitelem legyen. Feleségemmel bejártuk csaknem egész Európát, csak Albániába nem látogattunk el. De voltunk Közel-Keleten, Közép-Ázsiában, Afrikában is. Sok szépet megcsodáltunk. Voltaképpen a legnagyobb gazdagság az, amit láttunk a világból. –Boldog vagy? – A boldogság relatív fogalom. Van, amikor boldognak érzem magam, van, amikor kiborulok, de ha mérlegre tennénk életemet, elmondhatom, hogy boldog lehetek. Bűn volna, ha lázadoznék a sorsom ellen. Kevés jó tulajdonságom van, de nem horkolok, nem büdös a lábam és nem vagyok irigy ember, tudtam örülni mások sikerének. Ha valakinek szép barátnője van, örülök neki, és arra gondolok, hátha nekem is lesz… Persze, ez vicc! –Van kedvenc virágod? – Feleségem a virágspecialista. Rengeteg virág díszíti az udvarunkat, a kertünket. Van egy 40 éves gumifánk, amely minden karácsonykor kivirágzik. Különben sok a rózsánk. – Mit tennél másként, ha most kezdenéd? – Lehet, hogy elfoglalnám a klinikai állást, amelyet felajánlottak, és diákokkal foglalkoznék. – Aradon rengeteg fogorvosi rendelő nyílt. Nem gondolod, hogy túlságosan felhígult a szakma? – Elkezdték szériában gyártani a fogorvosokat. Megduplázódott a végzett fogorvosok száma, és mindegyik ráhajt a pénzre. De én ezt nem ítélem el. – Vannak igazi barátaid? – Vannak. De nagyon sokan közülük átköltöztek egy másik dimenzióba. – Példaképeid? – Első helyen Kazinczy Ferenc. Szavai hitvallásommá váltak: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. / Ezt, ha nem érted / Szánts és vess, s hagyd másnak az áldozatot!” S még hozzátenném Jakab apostol gondolatát: „Aki azért tudna jót cselekedni és nem cselekszik, bűne az annak.” Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad) lapozás: 1-8
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
